Félidőben a bolognai folyamat, ünnepélyesen meghirdetik az Európai Felsőoktatási Térséget. Futnak a szalagcímek, kattognak a vakuk, küzdenek az újságírók a Parlamentbe való bejutásért, csilingelnek a pezsgős poharak a Vadász-teremben, sorakoznak a delegációtagok a szakmai kiadványokért, illetve a legelszántabbak a svéd asztalnál a kávéért.

A Budapest-Bécs nemzetközi miniszteri konferencián vagyok az Országház felsőházi üléstermében. Hogy hogy kerültem ide kiskosztümben, walkie-talkie-val a fülemben fel-alá rohangálni? Önként, egyetlen „jelentkezés” gomb megnyomásával. És nem bántam meg.

Sok komoly cikket és elemzést olvashatunk a bolognai folyamatról, még több hírt a hallgatói tüntetésekről, belpolitikai presztízs harcokról – én erről most nem szólnék, a politikailag hihetetlenül korrekt cikkem már megírtam egy másik újságba. Most inkább arról mesélnék, milyen egy nemzetközi rendezvény háttere, és hogy hasznosul az a sok infó, amit a nemzetközisek fejébe igyekeznek kitartó elszántsággal betáplálni az oktatóink.

Az aggodalmunk (mint Közgázos hostok és hostessek) már a parlamenti helyszínbejáráskor megalapozott volt, jó magyar szokás szerint kaotikusnak tűnt minden, és felmerültek bennünk kétségek a rendezvény sikerét illetően, mikor megtudtuk, hogy lényegében 3fő koordinálja az eseményeket. Becsületükre legyen mondva, ők nem sokat aludtak márciusban, és kétség kívül deus ex machina, hogy a száznál is jóval több külföldi résztvevő csupán 5 perc késéssel, darabszámban hiánytalanul fenn volt a különvonaton és útnak indult Bécs felé. (Egy-két pénztárca illetve laptop ugyan itt maradt, amik így busszal utaztak.)

Görög Ibolya nevét nem csak aznap áldottuk, amiért megtanította, hogy egy nemzetközi konferencián patkó ültetésnél milyen ABC rend szerint kell sorba rakni a névtáblákat, külön véve a delegáció vezetőket és tagokat, valamint az eltérő sértődési faktorú VIP meghívottakat. Malőr így is akadt: hogy Grúzia névtáblájáról elfeledkeztek, az csak nekem tűnt fel, illetve egy másik host hihetetlen türelmét dicséri, hogy négyszer nyomtatta ki különböző variációkban a macedónok országtábláját: FYRM, The Former Yugoslavian Republic of Macedonia, the former Yugoslavian Republic of Macedonia, Republic of Macedonia.

Utóbbitól a görög delegáció feje lángolt (Makedónia tartomány), illetőleg a macedónoknak sem sikerült megegyezésre jutniuk a saját nevüket illetően, végül tábla nélkül maradtak. Szerencse, hogy volt zászló is, amivel már nem volt gond. Jelzem, zászló téren mi magyarok se vagyunk egyszerűek a címeres vagy címer nélküli vita miatt, de szerencsére a saját Parlamentünkben nem volt kérdés a hivatalos lobogó megléte.

„Ibikét” egyébként máig imádják a Parlament ruhatáros nénijei, és hálásan emlegetik, hogy milyen sokszor lehozta nekik a megmaradt pogácsákat, bezzeg most sokszor csak szidják őket (de nem is akárhogy). Külön respect a ruhatáros néniknek, mert hihetetlen, hogy nem halnak fagyhalált, mi több, blúzban ülnek a főbejárat kereszthuzatában egész nap. A titok a termoszos meleg teában volt, amivel megszánták a szoknyában fagyoskodó hostesseket is.

Másik aranyos jelenet az ülés kezdete előtt a protokolláris ülésrend kapcsán: az azeri és örmény miniszter kéntelen volt egymás mellé ülni (Armenia – Azerbaijan). Amit citromba harapott arccal nyugtáztak egészen addig, amíg benn volt a sajtó és a fotósok, utána már megkockáztatták, hogy egymásra is néznek és mosolyognak. Hegyi-Karabah még mindig hot topic. Ezt bizonyítja az azeri delegáció hallgatói tagjával folytatott meglehetősen informális beszélgetésem is. Három perc alatt világossá tette, hogy ugyebár mindenki tudja, hogy az örmények milyen sok ártatlan azerit öltek meg és jelenleg is kettévágják az elfoglalt területtel Azerbajdzsánt, ne legyenek kétségeink afelől, hogy nekik minden gazdasági és katonai potenciáljuk megvan a kérdés azonnali és végső rendezéséhez. Mivel ebből is írom a diplomamunkám, így tudtam, hogy a kérdés egy kicsit összetettebb, de az azeri retorika 1988 óta semmit nem változott ebben a kérdésben, felvettem a létező legegyüttérzőbb, figyelmet és érdeklődést sugalló fejfélrebiccentős tekintetem. Ez olyan jól sikerült, hogy rögtön be is mutattak az azeri nagykövetnek és oktatási miniszternek, akik naprakészek voltak abban, hogy milyen rokonság van a nemzeteink közt (finn-ugor nyelvcsalád). Nagyra értékelték, hogy mióta jártam kinn, imádom Baku-t, illetve hogy képes vagyok az azeri olajdiplomáciáról szakdogázni, ezért rögtön meg is hívtak magukhoz kutatni (szállás, ellátás included). Vannak kétségeim afelől, hogy ez mennyiben szólt a göndör szőke haj-zöld szem-szoknya kombinációnak és mennyiben a névjegycsere alatt kétségkívül szembetűnő szakmai rátermettségemnek…Az azeri oktatási rendszerről egyébként annyit, hogy aki szeretne, állami finanszírozással külföldön tanulhat, nagyon sokan egy évet az USÁ-ban is töltenek. Ja és hangsúlyozzák, hogy attól, hogy a vallásuk iszlám, nem feszülik túl a kérdést (főleg az alkoholfogyasztási tilalom részt), és ők nem olyan Iszlám Köztársaság, mint Irán.

Visszatérve Bolognára, Bécsben már állt a bál, amire Beatrix Karl alelnök fel is hívta a résztvevők figyelmét. Azt hiszem, a nap poénja volt, hogy „ne ijedjenek majd meg, ez mind része az újfajta társadalmi párbeszédnek a hallgatókkal és szakemberekkel, de mindent megteszünk az önök biztonsága érdekében”. Az osztrák mottó „Inclusion, not Exclusion”.

Egyébként a hallgatókról még annyit, hogy több delegáció hozott magával mutatóba pár (feltételeztem, hogy kiemelkedően stréber, bár végül szimpatikusnak bizonyuló) példányt. Legnagyobb bánatomra a svédeknél nem a megszokott magas-szőke-kék szemű prototípus jelent meg, hanem a Rasmus-stílusú, mindenhol feketére festett alacsonyabb verzió.

Dekoratív amazon volt a European Students’ Union elnök asszonya, akit régi ismerősként üdvözölt a protokoll szerinti, állandó „padszomszéda”, a Vatikán képviselője. Megnyugodtam, hogy a humoros reverendás bácsik szakmailag vannak itt, és nem hivatalból.

Meggyűlt ellenben a bajunk a kazahokkal. Nem elég, hogy a delegációtagok folyton elcsatangoltak az épület rejtett zugaiba beszélgetni egy-egy miniszterrel, de néhány újságírójuk mindent bevetett, hogy szeretett miniszterét fotózhassa az ülésteremben, hisz ezek a történelmi képek otthon sokat fognak érni a csatlakozás dicsfényében. Egyébként, ha az ember legyűrte kezdeti félelmeit a feudális nagyurakra emlékeztető, Borat-ra egyáltalán nem hasonlító bácsik láttán, akkor egész kedvesek voltak vele. Nekem például megkérdezték a nevem a Szent Koronáról tartott monológom közben, majd az Éva helyett ragaszkodtak a nap hátralévő részében az Évuskához (nem tudom, hogy szimatolták ki, hogy óvodás korom óta gyűlölöm ezt a becenevet).

Másik gyakorlati diplomáciai élmény: találtam a földön egy zöld-fehér, arcképes igazolványt, a macedón 1. tanácsosét. 30 percen át kerestem a bácsit, akinek fel sem tűnt, hogy hiányzik a kérdéses kártya, amivel igazolhatja, hogy mentes a Magyar Köztársaság területén érvényes polgári, büntetőjogi és államigazgatási kötelezettségek alól. Minden fontos ember elvarázsolt.

Végül három megállapítás, amit axiómának tekintek:

1. az emberi civilizáltság szintjének egyetlen valós fokmérője az étkezési kultúra (minden nemzetnél, akár VIP az illető, akár nem),
2. az igazán fontos beszélgetések a folyosón és a business room-okban zajlanak,
3. óránkénti kávészünet nélkül az integrációs folyamatok garantáltan befulladnának.

Zárásképp, a fiatal azeri kolléga azóta jelezte Facebookon, hogy épségben hazaértek, és bár Bécs is szép volt, de imádták Budapestet.  Köszönet tehát a hostesseknek, akik kiérdemelték, hogy a nap végén mezítláb sétáljanak a vörös szőnyegen a svéd asztal romjai közt.

(írta: Lénárt Éva)