Tegnap Gárdonyban járt a Közgáz Campus három gráciája, ahol az ELTE BTK vezetőképzőjén Pálinkás József, MTA elnök előadását hallgattuk meg. 

Sajnos állva nem tudtam jegyzetelni, így emlékezetből idéznék néhány gondolatot, bár tudom, ez messze nem fogja visszaadni azt a karizmatikus előadásmódot, ami az elnök urat jellemzi.

Egy röpke gondolatkísérlet erejéig irigyeltem a debreceni egyetemistákat, hogy ilyen oktatótól tanulhatnak, de minél több természettudományos szakkifejezés csúszott ki az előadó száján, annál inkább biztos voltam benne, hogy jó helyen vagyok ott, ahol vagyok (a Corvinus polihisztor képző szakán). Teljesnek érzem az életem anélkül is, hogy egy könnyed csevegés során el tudjam mondani, hogy a Darboux-tétel a matematikai analízisben azt mondja ki, hogy egy differenciálható függvény deriváltfüggvénye, amenyiben intervallumon értelmezett, akkor két érték között minden értéket felvesz. A bölcsészek körében hallottunk ennél cifrább szakszavakat is, és becsületünkre legyen mondva, hogy többé-kevésbé szótár nélkül is értettük a pszichológia-metodológia-filozófia-szcientizmus bűvkörében fogant szekciót is.

Pálinkás elnök úr azzal kezdte az előadását, hogy a régi idők oktatása és a jelenlegi rendszer közt vont párhuzamot. Alapvető különbség, hogy ma már sokkal inkább értékelő jellegű az oktatók és hallgatók viszonya, mint bizalmi. A tömegoktatás nagy hátránya, hogy elveszik a személyes elem és a közvetlen kontaktus. Az Akadémián való kötelezettségei mellett heti hat órában oktat Debrecenben, így a kutatásra kevesebb ideje marad. Véleménye szerint ennél nagyobb óraszám mellett lehetetlen elmélyült és minőségi kutatói tevékenységet folytatni, és e mellett pedig időt fordítani arra, hogy beszélgessen a hallgatóival az előadásokon kívül is. Nem szerencsés tendencia, hogy sok felsőoktatási intézményben a gazdasági tevékenységek kerültek előtérbe, és a hallgatói keresleti tendenciák határozzák meg a tudományos képzés irányvonalát. Sok esetben a szabályokat is újra kéne gondolni, mert bizonyos kérdésekben túl nagy szava van a HÖK-nek, más területen pedig, ami sokkal hangsúlyosabban érintené a hallgatók mindennapjait, túl kevés.

HÖK-ösöknek testhezálló téma volt az egyetemi érdekképviseletet érintő szervezeti döntéshozás, ami körül némi vita is kialakult. Személyi kérdésekben Pálinkás elnök úr szerint egy HÖK-ösnek nem feltétlenül van rálátása arra, hogy milyen kutatói munkássággal rendelkezik egy oktató, aki adott esetben nem is biztos, hogy tanítja őt. Véleménye szerint a jogokat kompetenciák alapján kéne a döntéseknél osztani, és nem előnyös, hogy a HÖK-ök blokkban szavaznak, mert az oktatók teljesítménykényszere több érintett csoport felé áll fenn egyszerre. A rektorokat például úgy kéne választani, hogy először az egyetemi professzorokból álló testület többsége támogassa őket, és csak ez után kerüljön a döntés a szenátus elé, ahol már a hallgatók szavazata is megjelenik 1/3-os súllyal, így az oktatói tevékenység minősége is mérlegre kerül. (Erre egyébként ott a HALVEL, illetve az ELTE berkeiben az OMHV, ami ugyanezt fedi.)

Természetesen felmerült Bologna kérdése is. Pálinkás elnök úrnak sok rossz tapasztalata volt a rendszer kialakítását illetően. Több helyen az alapszakok tantervébe túl sok tárgyat és követelményt írtak elő, kvázi rövidebb időbe sűrítve a képzést. Ehhez hozzájárult az is, hogy sok oktató nem biztos, hogy elfogulatlanul ítéli meg a saját szakterületén, hogy mi az, ami feltétlenül az alapképzés része kell, hogy legyen, és mi mutat túl azon. Nincs könnyű dolguk az operatív tanterveknél, mert a hallgatók tudásszintje is nagyon eltérő az egyetemre kerüléskor.

A felsőoktatási intézményeknek még a nehéz anyagi körülmények közt is azt kell szem előtt tartani, hogy minőséget képviseljenek, és szakmailag igényesek legyenek, amire az Akadémia is igyekszik ösztönözni őket. A felsőoktatás továbbképzést jelent, de ezen túl a hallgatók műveltségét is kell, hogy szélesítse, ezért kemény dió a kultúra fejlesztése. (Minden bizonnyal ezért nem tudott évek óta felmutatni épkézláb, koherens kultúrpolitikát az OKM – szerintem.)

Egy hallgatói kérdésre válaszolva, szerinte tíz egyetem és nyolc főiskola elegendő lenne Magyarországon, mert ennyivel tökéletesen el lehetne látni a minőségi oktatás feladatát. Tudományos szintű képzés és igényesség kell a saját területükön, nem kényszer, hogy minden főiskola egyetemmé váljon, mihelyst kipipálta a szükséges kritériumokat, például a minősített oktatók számánál.

Mea culpa – Pálinkás József volt az, aki bevallása szerint nem engedte, hogy ötnél több egyetem kaphassa meg a „Kiváló Kutatóegyetem” címet Magyarországon, hiszen elég megnéznünk Németországot, ahol összesen 11 ilyen intézmény van, pedig jóval többen versengenek érte. De a címnek valós tartalommal kell társulnia, hogy megbecsülést jelentsen, ezért szigorú kritériumok kellenek. Három tényezőt emelt ki: kiváló oktatói gárda, ahol tradíciója van a minőségi szelekciónak; az egyetem részéről készség és képesség arra, hogy a kutatáshoz szükséges infrastruktúrát biztosítsa, ami főként a természettudományok esetében nélkülözhetetlen; végül pedig azon hallgatók személyre szabott továbbképzése, akik tudásukkal kiemelkednek. A Magyar Tudományos Akadémia minden évben kiválaszt öt magyar kutatót (bár Pálinkás elnök úr szíve szerint 30-at választana), akiknek magas fizetést, hosszú távú kutatási perspektívát és eszköztámogatást is kínál, ha itthon folytatják a munkát.

Pálinkás József klasszikus értékrendet képvisel, melynek alapköve a tudáson alapuló tekintély és hierarchia tisztelete, de ez nem jelenti azt, hogy komolysága ellenére ne lenne humorérzéke. A NOL „jól öltözött barbárnak” titulálta, amiért egy megvágott rádióinterjúban úgy nyilatkozott, hogy az inspiráció, ösztönzés ugyanolyan fontos elem az oktatásban, mint a kényszer vagy szankció.  Aki valaha tanult pszichológiát vagy pedagógiát, az tudja, hogy igaza van. Aki pedig egyetemista, az tisztában van vele, hogy ha nem lenne utolsó pillanat, szigorú határidők, akkor bizony semmi sem készülne el, mert máshogy alakítjuk a fontossági- és preferencia sorrendet. Empirikusan teszteltem például, hogy az esős, illetve a napsütéses idő és a szakdolgozatírás sebessége közt erős korreláció van.

Az előadás végéhez közeledve összeszedtem annyi bátorságot, hogy én is kérdezzek. Szerencsésen beletrafáltam a kedvenc témájába: számos Nobel-díjat hoztak el eddig a tudósaink, de Ön szerint melyik terület lesz a század sikertudománya, amire az oktatáspolitikának kiemelt figyelmet kéne fordítani? Pálinkás József szerint egy tudományág csak úgy emelkedhet ki, ha ebben a többi tudományterület segíti. Az agykutatás például nem tudna ilyen eredményeket felmutatni, ha nem előzi meg a fizika területén paradigmaváltás, ha nem gyártanak ilyen érzékeny vizsgálati műszereket a finommechanikusok. A társadalomtudományok jelentősége abban van, hogy milyen módon tudjuk a hétköznapokba, közpolitikákba etikusan átültetni a felfedezéseket. Ha meg kéne nevezni egy sikerágazatot, akkor az a biomedical sciences, azaz a biológia és orvostudomány lenne, gondoljunk csak a nanotechnológiára, genetikára. Ne felejtsük el, hogy a kutató-tudós is ember: ahhoz, hogy kiemelkedőt alkosson, a családjának kell sokszor áldozatot hozni és megfelelő támogató légkört biztosítani. A teremben erősen a nőknek kedvezett a nemek aránya, így azt már csak halkan tette hozzá, hogy a gyerekeinket még csak-csak megneveljük, de a feleségünk tökéletesítésével kockázatos próbálkozni. Erre csúszott ki a számon, hogy „Akkor vegyen készen.”. Három másodperc feszült reakcióidő után az elnök úrból kitört a nevetés, és elismerte: „Szép volt, egy-null neked!”.

(írta: Lénárt Éva)